Meadowlands - Szatmári Gergely kiállítása

AZ ÍGÉRET FÖLDJE

Szatmári Gergely: Meadowlands / kARTon Galéria

Szatmári Gergely Amerikában belebotlott Meadowlands-be, és lefényképezte. Ez a terület nem a gazdag, de nem is a lepusztult Amerika egy darabja, hanem valami más. Mondjuk úgy, hogy a senki földje. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Nagyon sokféle Amerika-képünk van nekünk itt, Közép-Európában, még azt is el tudom képzelni, hogy többféle, mint az ott élőknek. S bár mindenkinek illene ismerni az amerikai árnyakat (például a filmekből, amelyekből a legváltozatosabb kultúrájú városokról és tájakról alkothatunk fogalmat), az érdeklődés mégsem csappan, mert az Amerika-mítosz páratlanul kopásálló. Szinte mindenki kíváncsi az új világra, és majdnem ugyanennyien hisznek még ma is az ígéret földjében, pedig egyáltalán nem biztos, hogy az közelről is szép.

Hogy mennyire nem az, azt Szatmári Gergely fotói (is) dokumentálják, aki egy különleges konglomerátumra bukkant New Jersey-től észak-keletre. A terület neve Meadowlands, és eddig mi sosem hallottunk róla. Kontinentális viszonylatban apróka, az ott élők számára azonban hatalmas az egyharmad Magyarországnyi terület, amelyet a tekintélyes geológiai múlt lenyomatai tarkítanak, mocsarak és lápok, továbbá két egymást keresztező folyó, északon pedig hegylánc és a Hudson folyó. Akár tájvédelmi körzet is lehetne, de épp ellenkezőleg, a terület nagy része óriási szeméthegy.

A valaha takaros táj közepén növekedett Newark település az 1930-as évekre félmilliós nagyvárossá, ahol félszáz mozi és ugyanennyi színház, továbbá óriási áruházak és évente felhúzott felhőkarcolók tették egyre kellemesebbé az ott lakók életét. A fénykor a 60-as évekig tartott, illetve addig, míg el nem készültek az első autópályák – melyekből kettő a temetőt szeli át! Lassan kezdett elszivárogni a lakosság, a város és környéke ugyanebben a tempóban elszegényedett, az üzletek csődöt mondtak, és a speciális kezelést igénylő földterület szemétlerakóvá változott, ami újabb fluktuációt okozott, mert a még hátra lévő elmenők helyére beszivárogtak a lumpenek.

Ha rehabilitáció nem is, de javulás mutatkozik mostanában, ezeket és a még meglévő deprimáló tényezőket sorolja Szatmári Gergely a kARTon Galériában, 2009-ben fotózott képein.

A provinciális amerikai miliő és az urbánus hidegség ugyan már ismerős Edward Hopper festményeiről, de ez itt más. A kiállításon kevés az embert is ábrázoló kép, de akik megjelenítődnek, egyfajta makacsságot sugároznak, s nem életidegen lemondást. Megejtő a bisztró kerekded, fekete tulajdonosnője (Pancake diner), aki egy madonna méltóságával trónol a néptelen helyiségben. Vagy a boltos büszke bizakodása kicsinyke, de árugazdag birodalmában (The retailer). Vannak azonban jobb környékek is, ahol születésnapra ízléstelen tortákat visznek egymásnak az emberek, karácsonykor pedig fényfüzéres lappföldi rénszarvassal és betlehemmel ültetik tele az előkertjüket.

Meadowlands azon különleges helyek egyike, ahol az őstermészet együtt él a civilizációval. Hogy mennyire buja helyenként a környezet, azt „Robbie”, a tetovált, idősödő rocker hátterében láthatjuk, valamint a tárlat egyik legszebb fotóján, a N.J. Turnpike című képen, amelyen a náddal benőtt mocsárból egy felüljáró pillérei nőnek a magasba.

Hopper nagyon érthette a hazáját, mert némely mű témája mégis csak az ő Amerikáját aktualizálja: nagy, kihalt tereket útszéli store-okkal és a semmit bevilágító hatalmas fényreklámokkal. Ezek közül a Pepsi Cola nyugalmi állapotú fénycsőváza a leginkább történetmesélős, amelyik épp’ nappali álmát alussza, de ez még csak hagyján, hátulról látjuk, s – még mindig nem ez a legérdekesebb, hanem, hogy - kvázi kerítést alkot a szemét-nyomor és a város között. Az lehet, hogy Newark és vonzáskörzete kezdi összeszedni magát, de az is biztos, hogy a környéken még bőven van mit összelapátolni.

A világ, amit Szatmári Gergely megmutat, földrajzi értelemben, de főleg méreteiben távoli és idegen. Bár bizonyos értelemben az ott élők számára, akik egy élhetőbb jövőre várnak, ez is az ígéret földje.

Szatmári képein nincsenek látványos drámák, de nem is az érdekli őt, inkább a betemetett múlt, és a felszíni jelen. Nekünk, nézőknek a lokális eredet tán mellékes is, hisz’ a probléma globális. Ha nem ma, hát holnap.

A kiállítás 2011. január 28-ig tekinthető meg.

Szerző: Ibos Éva