[megnyitó
| [sajtó]

Bécsi Imre – A lyukkamerás ember

Kiállítás dátuma: 
2013. április 19 – 2013. május 24.

Bécsi Imre – A lyukkamerás ember

 

Az emberek többsége a fényképezés kezdetének általában Daguerre felfedezését tekinti, holott a fotográfia tényleges története több mint ezer évvel ő előtte kezdődött, amelyben sok minden mellett nagy szerepet kapott egy végtelenül egyszerű fizikai elv szó szerinti dobozba zárása, a camera obscura, lyukkamera kialakulása is.

Egyre elfogadottabb teória, hogy a kezdetekért az ősi Kínába kell visszamenni, ahol csillagászati megfigyelőeszközként használtak már egy Camera Obscura elvén működő szerkezetet az i.e. IV. században.  Ezzel szinte egy időben Arisztotelész is használt ilyen eszközt. Az első kézzelfogható leírást viszont csak jóval később, a X. században találjuk meg egy arab tudós, Ibn Al Haitam könyvében.  A következő nagy lépést a reneszánsz hozta Leonardo kísérleteivel és egy bizonyos Giovanni Battista della Porta elsőként nyomtatásban megjelenő camera obscura leírásával, amelyben már rajzolási segédeszköznek ajánlja az akkor még szobányi nagyságú lyukkamerát.                                                                                                  Ennek köszönhetően a festők segédeszközeként a XVII. századra ki is alakul az a bizonyos hordozható méretű, ma is ismert verziója, amely később alapja lett az ezt követő századok képkészítő eszközeinek, így Niépce, Daguerre és Talbot lencsékkel és blendékkel feljavított kameráinak is.

Szóval, amikor a Camera Obscura-ról vagyis a Lyukkameráról beszélünk, akkor a fényképezés technikai és történeti alapjairól beszélünk egyszerre, hiszen ennek a technikának mind az elve, mind a felépítése évszázadok óta változatlan.

Bécsi Imre, avagy ahogyan szakmai körökben ismerik „a lyukkamerás ember” 24 éve dolgozik professzionális filmkészítőként, rendező-operatőrként. Reklámokat, klippeket, tévéműsorokat készít, az elektronika, a digitális technika, az optika ipar legújabb vívmányaival. Talán ez is az oka annak, hogy a hobby-jában, a fényképezésben 10 évvel ezelőtt visszatért az alapokhoz, az analóg technikákhoz   ̶   és egy véletlen folytán ennek az analóg világnak az őséhez, a legegyszerűbb képalkotó eszközhöz, a lyukkamerához.

Míg a mai digitális fényképezőgépeket fogó legtöbb amatőr fotós számára teljesen ismeretlenek a klasszikus filmnyersanyagok, Bécsi Imre egy olyan filmtípushoz nyúlt vissza, amely a legtöbb analóg háttérrel rendelkező profi fotós számára is ismeretlen, az Instant nyersanyaghoz. Ez a nyersanyag a ma dúló reneszánsza ellenére most vívja haláltusáját (a Polaroid jó pár éve teljesen le is állt a gyártásukkal és a Fuji is már csak pár fajtát gyárt).   

Bécsi Imre a lyukkamerás fotózást az extrém látószög mellett a hosszú percekig tartó exponálások miatt tartja igazán kihívásnak. Mindehhez a saját tervei alapján maga készíti a speciális kamerákat, amelyekhez különleges szűrőket használ, hogy az instant nyersanyagok utolsó példányain a színek és a kontrasztok megváltoztatásával egyedi módon láttassa a valóságot.  Az instant anyaggal a fotográfia történetének első rögzített technikájának, a dagerrotípiának az egyik sajátosságát is tovább viszi: minden egyes kép egyedi és megismételhetetlen.

A lyukkamerák egyik legfontosabb sajátossága, hogy nagyon hosszan, sokszor percekig kell velük exponálni a megfelelő végeredményért.  Sajátos és nem éppen egyszerű expozíciószámításokat és különleges színszűrőket kell alkalmazni, hogy korrektül exponált és színhelyes képeket kapjunk, vagy pont ellenkezőleg  -̶  ahogyan azt Bécsi Imre teszi  ̶  a valóságtól elemelkedő,  képi hatásában a múltat idéző, már-már meseszerű világot teremthessünk.  

A kArton galériában kiállításra kerülő 30 kép tehát ezen utóbbiakból nyújt válogatást.  A legmodernebb Gicleé technikával különleges művészpapírra kinyomtatott majd fél négyzetméteres kiállítási printek mellett az eredeti, tenyérnyi nagyságú instantok közül is ki lesz állítva néhány. Ez a párosítás, összevetés esélyt ad majd arra, hogy ismét bebizonyosodhasson, hogy ezekben a tenyérben előhívódó kicsiny instantokban milyen lehetőségek vannak még: 75x60 cm-es méretnél már egy teljesen más matériává válnak az eredetileg csak 10x9 cm-es képek. Különleges textúrák jelennek meg a képek felületein, amelyek egyfajta festői hatást, kézművességet tesznek a képekhez.                                                                                                                                                                

Az április 18-án nyíló kiállítás képei többek között erről a megláttatásról is szólnak, hogy ezáltal és ezzel egyfajta esélyt adjanak ahhoz, hogy a kiállítást megnézők mostantól egy kicsit másként tekintsenek a lassan kihaló instant technikára.
A képek mellett Bécsi Imre saját készítésű kamerái közül is látható lesz pár darab.

kurátor: Benkő Zsuzsanna

 

Megnyitó: 2013. április 18., 19 óra

Megnyitja: Tóth Ego(n) István

Megtekinthető: 2013. április 19 – május 24.

kArton Galéria, 1054 Budapest, Alkotmány u.18.

Bécsi Imre: High Level
Aurora Borealis
And the rain went away towards the oder coast (original)
Sajtó: 

Tóth EGO(n) István megnyitó beszéde

Jó estét kívánok mindenkinek. Azt hiszem a jó este garantáltnak tűnik egy ilyen remek kiállításon.

Egy kis történelmi visszatekintéssel kezdeném. De előre figyelmeztetek mindenkit, lehet hogy többet fogok magamról beszélni, mint a most kiállító Bécsi Imréről – de ekkora sansz ritkán adatik meg… főleg ha fel is kértek rá, de ígérem nem élek vissza a helyzettel.

Amikor mintegy tíz éve az instARTcsoport első kiállítására kivonult a királyi televízió akkorian legnézettebb kulturális ajánlóműsorának stábja, teljesen lenyűgözött az operatőr technikai felszerelése, az akkori idők high-tech-je. Mozirajongó lévén mindig is érdekeltek a kulisszatitkok, annyit már tudtam, hogy a moziba is bevonult a videó technika, itt aztán volt felhozatal... (Közelebbről már látszott, hogy egy kissé ütött-kopott VHS rendszer volt, de nekem így is tetszett…)

Amikor a riport felvétele után az operatőr körbejárt a galériában és vágóképeket készített, naná hogy ott lábatlankodtam, s hamar beszélgetésbe elegyedtünk. Elsősorban én kérdeztem – és főleg butaságokat - ő pedig határtalan türelemmel avatott be szakmai titkaiba. Amikor már kifogytam a kérdésekből, ő kezdett kérdezni a fotózásról, amivel bevallom nagyon meglepett. Szerénykedni kezdett, azt állította, hogy neki semmi érzéke nincs a fotográfiához, ez a kérdéseiből is kiderült. Elmondta, amit azért sejtettem, leginkább magamból kiindulva, hogy a két műfaj eléggé  messze áll egymástól, lehet ő bármilyen szuper operatőr, nem törvényszerű, hogy fotósnak is jó legyen. Ezek után mindketten kellőképpen felnéztünk akkor és ott egymásra. Ez vissza is adta az önbizalmamat, ami a technikája láttán és elbeszélése hallatán kezdett elszállni…

Sokáig ebben a tudatban voltam, bár bevallom, néha megrendültem, mivel számtalan filmélményem ennek nagymértékben ellentmondani látszott. Nehéz volt elképzelnem, hogy aki a mozgóképeivel annyira el tud bűvölni, az állóképileg ne tegye meg ugyanezt. Aztán rájöttem a titokra. A legnagyobbak mindkét műfajban nagyok.

A fotósként és filmrendezőként is ismert iráni Abbas Kiarostami egyenesen azt írta, hogy „A fotográfia a film szülőanyja”,

És valóban összefutnak a szálak, ki ne ismerné a fotósok közül Sára Sándor fotográfiáit? A filmes látás alapja is a fotós látás, erről több filmrendező is meggyőzött, hogy csak Wim Wenderst, Denis Hoppert említsem… mindketten zseniális fotográfusok. Igaz, ők nem operatőrök, de a legjobb operatőrökkel dolgoznak. Olyanokkal, akik szinte szimbiózisban léteznek velük.

Vagy David Lynch, aki fotóival koncentráltan tudja prezentálni azt a kényelmetlen és feszültségteli légkört, ami filmjeinek sajátja.

Jó öt évvel ezelőtt, amikor megismerkedtem Bécsi Imrével – tudtam, hogy operatőr - akkor láttam ennek teljes igazolását. Fotográfiáin nem lehet(ett) nem észrevenni a nagyfokú mesterségbeli tudást. És itt nem elsősorban a kompozícióra, hanem a látásmódra, a technikai kivitelezésre, a világításra és a színek mesteri alkalmazására gondolok. Első pillantásra is olyan képi világgal szembesültem, amelynek – hangsúlyozom - számomra a fotográfiában nem volt előzménye. Persze tőle megtudtam, hogy szinte gyermekként kezdett el fotográfiával foglalkozni, s csak később nyergelt át az operatőri munkára, már kenyérkereső elfoglaltságként, s ehhez igen jó iskola volt fotós előélete. S az a professzionális tudáshalmaz, ami operatőri munkája során a sajátja lett, hatott a későbbi – évekig szüneteltetett, de újra kezdett - fotós tevékenységében.

És itt jön a varázslat – nem gondolom túlzásnak – fotóinak álom és meseszerű lebegését az alkalmazott technikák és Imre hiperérzékeny vízualitásának kölcsönhatása teszi lehetővé. Három olyan technikát ötvözött munkamódszere kialakításakor - a camera obsurát, az instant nyersanyagot, valamint egy kifinomult színszűrőzési módszert - amely talán egyedülálló, de legalább is ritka ebben a kontextusban.

Ismeretségünk a fotográfia talán legkülönlegesebb, de mindenesetre egyik legforradalmibb műfajának az instant – más néven Polaroid – fotográfiának köszönhető, hisz Imrével az akkor már öt éve működő instARTcsoport egyik kiállítása kapcsán ismerkedtünk meg, ahol mindketten kiállítottunk. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy az instant fotóval foglalkozó kollégák talán a legkreatívabb fotósok, hisz a látszólag szűk lehetőségeket biztosító technika ellenére is a fotográfia szinte minden ismert technikai trükkjét reprodukálni tudják, sőt olyanokat is, amelyek előtte nem is léteztek.

Ahogy Imre is, aki az instant nyersanyag alkalmazása mellett visszanyúlt a fotográfia ősi technikai alapvetéséhez, minden kamerák őséhez a camera obscurához.

Ez az ősi eszköz, a sötétkamera egy teljesen zárt doboz, elülső falán egy kis keresztmetszetű nyílással, melyen keresztül a fény a tárgyak színes, hű (oldalhelyes) de fordított (fejre állított) képét vetítik a doboz hátsó falára. Ezt a jelenséget már Arisztotelész is ismerte, első megalkotását a 13. századi polihisztornak Roger Baconnak tulajdonítják, míg az első tüzetes és pontos leírása a dobozban lezajló optikai tüneménynek Leonardo da Vincitől származik.

Az elmélet tehát adott, és a gyakorlat? Imre barátunk, gondolt egy merészet, s megépítette első saját camera obscuráját (s azóta, többet is), precízen kiszámolva a képsík és a nyílás távolságát, a nyílás méretét – s mintegy ellenpontozva az ezzel járó precizitást, nagyfokú racionalitással mindezt egy IKEA fadobozból melynek mérete éppen megfelelt a kívánalmaknak. Ezzel létrehozott egy a képi világának megfelelő nagy látószögű kamerát, s mindehhez keresőnek egy szovjet házgyári típus lakásajtó kukucskálóját használva fel. Ezzel összeállt egy tökéletes, működő rendszer.

De mitől is? Attól, hogy Imre, a homo fabrikus, a mechanikus maximus ötvözte a nagyszerűt az egyszerűvel, s életet lehelt bele, éjszakákon át tartó számolásokkal a különféle instant nyersanyagokhoz szükséges megvilágítási idők, együtthatók, szorzók és faktorok összehangolásával… s akkor a legfontosabbról még nem is beszéltem. Mert mit ér egy színes fotó színszűrő nélkül? Már tudom, bár már korábban is sejtettem, hogy semmit.

S mindezt Imrétől tudom, akinek féltve őrzött, több száz darabból álló szűrőkészlete van, melyek közül hasonlóan precízen, szisztematikusan, szinte grammonkénti adagolással választja ki a nyersanyag karakterisztikájának megfelelő színszűrőt, ezzel persze vele jár a nem kevés műgonddal meghatározott expozíciós idő – mely a tizedtől de jellemzően inkább a többször hatvan másodpercig terjedhet – korrigálása a szűrő szorzószáma alapján…

Idáig tudtam követni (bár igazság szerint már-már jeges borzalommal), amikor a Kópia Kávézóban elmagyarázta munkamódszerét… Ekkor töredelmesen bevallottam neki, hogy én színtévesztő vagyok. Visszakérdezett, hogy – mert hiába a Polaroid – a digitális forradalom idején nélkülözhetetlen monitoromat hogy kalibráltam a nyomtatóhoz?

„Háát, sehogy” - volt az elhaló válasz.

Hirtelen nagy csend lett, én kezdtem összeomlani… Imre először azt hitte, ugratom… be kellett valljam, hogy én vagyok az a fotós, aki megnyomja a gombot, aztán valami csak kijön… Hát, ha már Polaroid. És ma már nem is foglalkozom színes fotóval…

Mindezek mellett engem még mindig leginkább a filmes és a fotós látásmód különbözősége és azonossága foglalkoztat… s talán csak hangosan gondolkodom: Hisz az operatőr is fotókat készít, csak kissé jobbak a reflexei, mint nekem az egyszerű fotósnak?, hiszen másodpercenként 24-25 kockát exponál… s fel tudja gyorsítani és le tudja lassítani az időt attól függően, hogy kevesebbet vagy többet exponál ennél…

Imre fotóin is fellelhető ez a dolog, a megállított pillanatok időtlenségében ott a mozgás, s ezzel ott az idő… s minden egyszerre értelmet nyer. A látás/ábrázolás módja közös nevezőre hoz mindent, ami kamerája (doboza) elé kerül – szinte „Bécsisíti” a világot.

Úgy gondolom az iménti háttérinfók nélkül is különleges élményt jelentenek Imre mesés, álomszerű, sejtelmes fotói, ahol az időtlenség, a csend és a nyugalom uralkodik… a hétköznapitól elemelve a látványt. Képeit nézegetve a látogató talán álmodozni kezd, míg Imre minden bizonnyal színes szűrőkről álmodik…

…Én meg elképzelem, hogy száz év múlva az égi PEN-klubban kedvenc felhőjükön ücsörögnek, és ötletelnek a Grimm fivérek (vagy talán az öreg Andersen aki kicsit morgós kedvében van – mert már harmadszor javítja az Ole Luköje 2,0-s digitális verziójának kefelenyomatát). Átintegetnek a szomszéd felhőn serénykedő operatőr barátunknak, aki éppen a saját készítésű lyuk-filmfelvevőjét teszteli a Felhők felett a Kék háttér előtt (ami egy természet adta blue-box), hogy legyen a leendő filmjük operatőre.

2013, Budapest, április 18. Tóth EGO(n) István