[megnyitó
fotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flóra
fotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flóra
fotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flóra
fotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flórafotó: Bakos Flóra
fotó: Bakos Flóra
| [sajtó]

Kötelékek

Kiállítás dátuma: 
2015. szeptember 18 - október 30.

Csáky Marianne|Duliskovich Bazil|Ember Sári|Galambos Eszter|Herczeg Eszter|Kovács Olívia|Kudász Gábor Arion|Magyarósi Éva|Schuller Judit Flóra|Trembeczki Péter|Verebics Ágnes

Bizonyára már mindenkiben felmerült a kérdés, vajon az ember létezése tényleg csak a születésével kezdődik?
A családtagjainkkal a fizikai, genetikai kapcsolaton kívül vajon más is összeköt bennünket?
Vajon a jelenben megélt helyzetek, problémáink csak a saját életünkben gyökereznek, vagy lehetséges, hogy ezek máshonnan erednek?
Vajon milyen nyomot hagynak bennünk a felmenőink?
Vajon ezeken az öröklött nyomokon keresztül jelen környezetünkre is hatással vagyunk?

Nem csupán tudatosan vagyunk képesek emlékezni. És nem csupán a tudatunkkal vagyunk képesek emlékezni. A génjeink is őriznek nyomokat. Genetikai vizsgálatok során kiderült, hogy a gének működése környezeti hatásokra megváltozik, és ez a változás öröklődik - más szóval: a gének emlékeznek. Így lehetséges az, hogy egy élet során átélt külső hatások, vagy megszerzett tulajdonságok képesek megváltoztatni a szervezet örökletes felépítését. Számos kutató feltételezi, hogy ez az úgynevezett epigenetikus folyamat magyarázhatja például a családon belül bizonyos betegségekre (például allergia) mutatott megnövekedett fogékonyságot is.
De a biológiai magyarázat mellett létezik egy ennél megfoghatatlanabb is. Rupert Sheldrake angol biológus morfogenetikus mező-elméletében megállapította, hogy léteznek olyan egymásba kapcsolódó láthatatlan energiamezők, melyek fizikai és mentális lényünkre egyaránt hatással vannak.  Ezek a mezők téren és időn átívelve hordozzák és továbbítják az információkat -emlékeznek - előidézve az adott történések megismétlődését. Így fordulhat elő, hogy a felmenők tapasztalatai, az általuk átélt életesemények is befolyásolhatják a későbbi generációk életét az általuk akarva-akaratlan létrehozott minták és modellek által. Sheldrake szerint minden egyes morfikus rendszer hasonló mezők sokaságához kapcsolódik, és a fajának kollektív emlékezetéhez – a jungi kollektív tudattalanhoz - nyúlik vissza, forma- és viselkedésminták archetípusos előképeiként szolgálva.
Az Első Nemzetközi Család- és Rendszerfelállító Konferencián Sheldrake, és a rendszer-pszichoterápia megalkotója, Bert Hellinger, megállapították, hogy a Sheldrake féle morfogenetikus mező megegyezik a Hellinger által a családfelállításoknál használt szellemi mezővel. Hellinger szerint az egyén sorsa elválaszthatatlanul összefügg a család tagjainak sorsával, olyannyira, hogy az egyén erős tudattalan vágyat érezhet felmenői tapasztalatainak, viselkedésének utánzására.  Ez a tudattalan vágy a kapcsolódásra Ábrahám Miklós és Török Mária 1970-80-as években kidolgozott transzgenerációs fantom elmélete szerint olyan erős lehet, hogy bizonyos emberek elődeik lelki tartalmait örökölve, egy több generációt magában hordozó, emléknyomokkal teli kollektív pszichológiai életet élnek.  A transzgenerációs traumára (például a Holokauszttal) vonatkozó kutatásokkal kapcsolatban merült fel a következő generációkra átsugárzó, az alany tudattalanjába bevésődő kollektív élményvilág léte.
A tudattalan nem ismeri a történelmi időt.  A jelen problémák boncolgatása gyakran kaput nyit az előző generációk történetére, az elhallgatott traumákra is. A generációkra visszamenő közös családi lélekben olyan, szerepekre vonatkozó törvények uralkodnak, melyek ha megsérülnek, évtizedeken-századokon át hatnak a család tagjaira. Mindazt, amit a szüleink-nagyszüleink átéltek, megtapasztaltak, bennünk is megvan, még ha nem is vagyunk a tudatában.
Szondi Lipót magyar pszichiáter Sorsanalízis című művében írja, hogy a sors nem más, mint a bennünk meglévő ősöktől származó választási kényszer.  Ha erősen kötődünk egy ősünkhöz, akkor a saját életünkben gyakran hasonló érzéseket élünk meg. Ezért fordulhat elő, hogy egy családban generációról generációra ugyanazok a sorsok ismétlődnek, melyek messzebbre nyúlva még nagyobb mélységeket, nagyobb sorsközösségeket, archetípusokat engednek feltárulkozni.
A sorsok, sémák, nyílt vagy rejtett „üzenetek” formájában adódnak át generációról generációra, és a családok (nem csupán a szülők) tudatos-tudattalan elvárásait tükrözik, forgatókönyveket, sorskönyveket alakítva ki.  Eric Berne sorskönyvelmélete szerint a sorskönyv egy gyermekkorban készített (tudattalan), a szülők által megerősített és a későbbi események által igazolt életterv, melyben változó mértékben meghatározó a szülői programozás, és az, hogy a személyiség mennyire rabja ennek az élettervnek és önnön szabadságának. A szkript természetesen nem azonos a tényleges életpályával, a hangsúly a belső kényszerítő erőn van, amely megmutatja, hogyan „kellene” cselekedni. Ez a programozás már a születés előtt elindul, hiszen hatással van a gyermek sorsára az is, ami a szülőkkel, nagyszülőkkel történt.

Forgatókönyvek, elvárások, transzgenerációs traumák, emlékező mezők és gének árnyékában vajon mennyire vagyunk képesek a saját életünket élni?
Van-e lehetőségünk tiszta lappal új életet kezdeni?
Hogyan birkózhatunk meg a fizikai és szellemi örökségekkel?

Ezekre a kérdésekre kíván alternatívákat felvonultatni a kiállítás.

 

kurátor: Benkő Zsuzsanna

helyszín: kArton galéria, 1054 Alkotmány u.18

megnyitó időpontja: 2015. szeptember 17., csütörtök 19 óra

megnyitja: Vékony Délia, művészettörténész

megtekinthető: 2015. szeptember 18 – október 30.
 

Eszter Galambos: Interference
Olívia Kovács: Funeral
Marianne Csáky: Ostende
Sajtó: 

Vékony Délia
Kiállítás megnyitó ’Kötelékek’

 

Még azokban az időkben, amikor a zen buddhizmus nem volt annyira ismerős Magyarországon, ellátogatott ide egy koreai mester és nyilvános előadást tartott. A beszéd után kérdéseket lehetett feltenni. Egy hölgy emelkedett a közönség soraiból és azt kérdezte, hogy ’Mi a zen lényege?’ A zen mester visszakérdezett: ’Ki kérdezi ezt?’ A hölgy válaszolt, hogy ez és ez vagyok. Mire a zen mester ’Ki kérdezi ezt?’ A hölgy tovább mesélt magáról, itt és itt dolgozom, ez és ez érdekel. Mire a zen mester: Ki kérdezi ezt? Ki kérdezi ezt? …

Ki az valójában, aki kérdez?

Arra gondoltam, hogy jelen kiállításon nem a kiállított művekről szólnék, hanem a művek illetve a kiállítás koncepciója mögött húzódó gondolatokhoz tennék hozzá. A jó művészet egyébként azért fantasztikus, mert ilyen és hasonló kérdéseket a szavakon túl, a vizuális élmény összetettségében vet fel.

A tárlathoz írt szöveg a következőkkel végződik:
„Forgatókönyvek, elvárások, transzgenerációs traumák, emlékező mezők és gének árnyékában vajon mennyire vagyunk képesek a saját életünket élni?
Van-e lehetőségünk tiszta lappal új életet kezdeni?
Hogyan birkózhatunk meg a fizikai és szellemi örökségekkel?” – ez a kiállításról írt bemutató szöveg vége a kurátor, Bekő Zsuzsanna megfogalmazásában.

Sok kérdés – a szövegben még további 5 található – mögött azonban egy lényegi dolog rejlik, mégpedig egy és egyben utolsó kérdés, nevezetesen az, hogy ’ki vagyok én?’ vagy úgy is mondhatnánk, ki az, aki mindezeket a kérdéseket felteszi? ’Ki az az én?’, ’ki az, aki kérdez?’

És ha már így belejöttünk a kérdésekbe, én is további kérdésekkel folytatnám:
Olyanokkal, például, hogy marad-e belőlünk bárki vagy bármi, miután szétanalizáltuk, felállítottuk, lebontottuk, kikódoltuk, megoldottuk stb. azt a sok terhet, fájdalmat és súlyt, ami a felmenőinkhez és a sok esetben, bár nagyon szeretett, mégis oly nehezen túlélhető családunkhoz köt minket? Többek vagyunk-e, mint egy csokor patológia, egy komplex diagnózis, ami különböző meghatározó hagyaték alapján definiál minket, illetve általuk mi saját magunkat?

Az érdekes az, hogy mindig kilóg a lóláb. Eltölthetünk terápiában, analízisben, psychodrámán, családállításon, jósoknál és asztrológusoknál éveket, a válasz, hogy mégis ki az, aki kíváncsi, ki az, aki ennyire nyughatatlan valahogy mindig kicsúszik a kezeink közül. És miért is van ez? Sajnos van egy rossz hírem: ugyan az előbb említett gyakorlatok nagyon fontos állomások és remekül polírozzák az egót, az egzisztencialista nyugtalanságot azonban nem mulasztják el.

A bölcs szülők azt szokták mondani, hogyha édes fiam/ lányom majd kinősz a kamaszkorból, és el kezdesz dolgozni, nem lesz időd olyan hülyeségeken gondolkozni, hogy ki vagyok én. Tudjuk, mi is voltunk ebben a korban. De igazából már most tehetnél magadnak egy szívességet és jól érezhetnéd magad a bőrödben.

Van egy ismerősöm, azt mondja, a lánya 32 mindene megvan és mégis folyamatosan szenved. Azt mondja, nem érti, minek folyamatosan szenvedni 32 évesen. És valóban, télen irány síelni a haverokkal, nyáron meg gyerünk kicsimmel horvátba, hétvégén grillezünk, ha meg már mindezt meguntuk jön a kocsi-gyerek-garázs-telek és valóban, egész jól el lehet így tölteni azt a rövid időt, ami még hátravan. Tényleg, egész jó életet lehet így élni. Ezek a marhaságok, mint ki vagyok én, ki az az én, azok úgyis megfejthetetlen kérdések, és mint valami makacs betegség, egyszer majdcsak elmúlnak. 

Na de mi van, ha mégse… A kereső ember persze nem adja fel. Ha túlságosan fáj vagy értelmetlen élni, az európai 21. századi fiatal Freud nyomán a múlthoz fordul. Talán ez lehet az oka annak, hogy manapság az emlékezet kutatás egy nagyon trendi irány. Nyílt is egy külön tudományág erre, cultural memory studies-nak hívják és az emlékezés, a hagyaték hordozás és a történelmi múltunk feldolgozása illetve annak hatása a jelenünkre a központi kutatási terület. Ebben foglaltatik a holocaust feldolgozásától kezdve háborús traumákon át a családi hagyaték és mítoszok megemésztése, újrapozícionálása és átgondolása azért, hogy egy teljesebb, kevésbé terhelt életet élhessünk. Mert ugye nem szabad elfelejteni, nem szabad szőnyeg alá söpörni, hanem megrágni és újraélni kell a múltat, illetve feltérképezni azt, hogy miért, mitől és hogyan leszünk azok, akik vagyunk. Mindez persze nem csak az akadémia világában jelenik meg, hanem a hétköznapi életben is.

Szerintem a történelem során soha ennyien nem éltek abból, hogy különböző módszerek segítségével úgymond közelebb vigyenek minket saját magunkhoz. A gond csak az, hogy miután túl vagyunk a fent említett pszicho és spirituális paletta állomásain, még mindig nem tudjuk elfedni azt a bizonyos űrt és nyugtalanságot. Még mindig ott van az a bizonyos lóláb. Ami ugye kilóg.

És sajnos, vagy szerencsére a válasz az, hogy a ’ki vagyok én’ kérdésre a válasz nem az én-ben keresendő. Válaszolni csak úgy tudunk valamire, bármire, hogyha arra kívülről tekintünk. Ha benne vagyunk egy problémában, a válasz a problémán belül nem adható, csak ha fölé, vagy mögé megyünk.
Hol van az a hely, vagy nézőpont, ahonnan erre a nyughatatlan sokrétű identitásainkra, ami az én rá tudunk nézni? Van-e ilyen pont egyáltalán? Ami mi vagyunk, de nem az én?
Erre a kérdésre a válasz már nem a gondolkozó, érző énben keresendő.
Hanem annak a kérdésnek a mélyén, hogy ’ki kérdezi ezt’?