MiTiŐk - Kiss Márta kiállítása

Lackfi János megnyitóbeszéde

Lackfi János
VILÁGVÁLOGATOTT
            Kiss Márta kiállítására

Gyűjtöm az embereket. Úgy vagyok velük, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Fehércsokoládé, keserűcsokoládé, lyukas csokoládé, töltött csokoládé, és így tovább. Nem csak a hibátlanokat gyűjtöm, mint a bélyeggyűjtő, akinek szemében a sérült fogazatú, tépett szélű darabok egyszeriben értéküket veszítik. Gyűjtöm a kishibásakat, a szerencsétleneket, a hadarókat, a dadogókat, a rögeszméseket, a vigasztalhatatlanokat, a megkeseredetteket. Zsámbékon, ahol élek, elég bőséges a választék efféle figurákból. Ott van a puzzle-fejű ember, akinek műtétileg rakhatták össze a koponyáját darabokból, így mozaikszerű homloka közepén is nő egy hajtincs. Tudom, hol száll le a buszról, messziről megismerem sántikáló lépteit. A bohémsapkás, öregbiciklis, kecskéje kíséretében közlekedő magas, nyurga fickót is számon tartom, mindig mosolyog, mindig kicsit szélesebben az indokoltnál. Egy időben ő fűtötte fával a közadakozásból felépített kemencét, ahová az asszonyok rendszeresen lehordják a kenyértésztát. Leltáramban szerepel a beesett szemű, őszborostás, sutyeráksapkás kicsi öreg, aki mindig nála nagyobb táskákkal, bőröndökkel közlekedik, de többnyire csak ül a csomagjain, a messzeségbe meredve, mintha az egész város pályaudvar lenne neki. Nyilvántartom a mindigbüdös nénit, aki törött szemüvegben, rettentő bőbeszédűen járkál az utcákon, kutyákat és macskákat gyámolít, de őt nem gyámolítja senki, mert pár csavargó önkényesen beköltözött a házába, rendszeresen verik és elszedik az ételét. Ismertem persze a félbevágott óriást is, aki lehetett vagy százötven centi, közmunkából élt, de aztán levágták az egyik lábát, és kisvártatva őt magát is utána küldték annak a levágott lábnak. A kannásboros kövér hölgy sincs már, akit volt idegenlégiós fia jól eltángált, valahányszor kiengedték a börtönből, és aki egy-egy mámorosabb kannázás után gyakorta az árokszélen ébredt. Hát, van egy gyanúm, hogy az én kis gyűjteményemet aligha lehetne bemutatni a Várban, a Királyok, Hősök, Szentek című, látványos tárlaton. Gyűjtőszenvedélyem sajnos nem jelenti azt, hogy afféle Teréz anyaként igaz részvéttel támogatnám, pátyolgatnám ezeket az embereket. Aljas művészmódra megfigyelem őket, és távol tartom tőlük magamat. Időm nincs rájuk, csak szükségem. Kegyetlenül gombostűre tűzöm őket, mint egy rovartani szaktudós. És hogy hol tudok higiénikusan tárolni ennyi kellemetlen szagú és kiszámíthatatlan viselkedésű tagot? Nos, a fejemben, amely ha átlátszó lenne, nyilván mindenki elszörnyülködne a bruegheli kavargáson. No, azért ne gondolja senki, hogy elveszítettem minden esztétikai érzékemet, akadnak itt hibátlan szépségek és pompás Adonisok is, csak éppen festői összevisszaságban tangóznak mindenféle groteszk alakokkal. Az én fejemben demokrácia van, kérném szépen, bármennyire kevéssé gusztusosnak tűnik is ez az egyenlősdi játék.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert Kiss Márti feje belülről szemlátomást hasonló az enyémhez. Író ember sárga irigységgel pislog körbe egy ilyen kiállításon, hiszen itt a falak olyanok, mintha egyszeriben beléptünk volna Kiss Márti agyába. Nekünk alaposan meg kell dolgoztatnunk az olvasó képzeletét, mire egy ilyen panoptikum a lapok során át szép fokozatosan feltárul előttük, az alakok egyenként megelevenednek és bebolyongják a könyv képzeletbeli terét, közrefogják és magukkal ráncigálják a gyanútlan befogadót. Mártinak a katalógusban olvasható tárlatvezetése megkönnyíti a tippelést, innen pontosan tudhatjuk, mit gondolt a festő néni, hogyan „pillantotta meg a tóban mászkáló gumiruhás férfiakat, a szigorú nyugdíjast, a krémest evő vagy a táskában kotorászó nénit, a fűben alvó férfit, a sorban állókat, az utcazenészeket, vagy a csíkos szatyros nyugdíjas párt…” A tárlat egyébként címében hordozza a legfőbb kulcsot, a közös nevezőt, amely bennünket ezekkel az édesen kétes alakokkal összeköt. MITIŐK – olyan ez, mint egy jávai varázsige, ha sokáig ismételgetjük rituálisan (mitiőkmitiőkmitiőkmitiők…), létrejön a csoda, a világ proletárjai egységbe forrnak, meg a nemproletárok is, minden, ami fura vagy idegen vagy hideglelős, hirtelen ismerőssé, emberivé, szerethetővé válik. Fennköltebben szólva létrejön a társadalom, a világ, mondhatni egyfajta ősközösség, melyet annyit magasztaltak gyerekkorunk marxista tankönyvei. Ha van kommunizmus a szó eredeti, közösségi értelmében, akkor csakis itt, csakis így, a művészet szelíd önkényuralma által fenntartható. Persze, hogy önkényről beszélek, hiszen Kiss Márti elrabolja mások arcát – ezt mondták bizonyos bennszülött törzsek a közéjük látogató európai fényképészekre. A falakon jelenlévők egy része nem is tud róla, hogy itt van, és itt is marad, foglyul ejtve, még egy jó ideig, azután pedig ki tudja, kinek a lakásában köt ki közszemlére téve. A falon függeszkedők más része pedig fölényesen úgy gondolja, érti ő a művészet paktumát, és kicsit büszke is rá, hogy megörökíttetett. Ugyanakkor ők is beleborzongnak, ha átgondolják, ki mindenki veszi szemügyre őket tudtuk nélkül, és miféle jeleneteknek lehetnek tanúi a jövőben, anélkül, hogy beavatkozhatnának, hogy bármi módon tiltakozhatnának ez ellen. Vagyis mostantól fogva van egy titkos életük, amelyre semmi ráhatással sem lehetnek. Ki tudja, mikor toppan be hozzájuk ez a másik én, hogy jussát követelje? Úgyhogy vigyázat, a művészet hatósugarában tartózkodni tilos és életveszélyes!
            A MITIŐK mormolása közösséget formál, éppen fordított hatású, mint Kemény István, nagyszerű kortárs költőnk hasznavehetetlen indiai varázsigéje, mely a következőképpen hangzik: „ma gamrama radtam”. Ismételgettük már mindannyian egy párszor: „magamra maradtam, magamra maradtam”. Így már nem is annyira indiai, és tényleg nem is segít, ehelyett fokozottan magunkra hagy, magányunkat fokozza transszá. Nem állom meg, hogy egy léhább, két világháború közti nyelvi játékot is ide ne csempésszek, mert valamit elárul a személyes névmások bűverejéről: Énhájlovits Tevadar éniszteri tetkár, Tehájlovits Ővadar teniszteri ötkár, Őhájlovits Mivadar őniszteri mitkár, Mihájlovits Tivadar miniszteri titkár. Igaz, ezeken a képeken igazán kevés miniszteri titkárt látunk, ám a társadalmi mobilitás jóval kevésbé illuzórikus dolog, mintsem elsőre gondolnánk. Nem feltétlenül nyithatunk mindannyian cukrászdát Bécsben vagy mangalicatenyészetet Kiskunhalason, de meglepő könnyen bekövetkezhet, hogy holnaptól havi negyvenhétezer forintból kell megélnünk. Egyszer láttam egy hajléktalant a Népstadion metrómegállónál heverni szatyrai és kartonpapírjai között. Ugyanolyan márkájú (vagy inkább márkátlanságú) kínai papucs volt rajta, mint amilyet én hordtam akkoriban otthon. Megrendítő, milyen kevésen múlik, melyikünk hol tölti az éjszakát. Fokozottan megtapasztaltam ennek igazságát a János Kórház neurológiai osztályán, ahol egy hónapja volt szerencsém elidőzni egy váratlanul jött, majd szerencsésen és gyorsan kihevert stroke következtében. (Ez bizony nem fikció!) Valósággal az egyenlőség hazájába pottyantam… Láttam marionettbábuként összecsuklott, méregdrága öltönyös politikust, akit a ragadós balsorstól irtózva cipelt be az épületbe három, szintén méregdrága öltönyös testőre, és aki másnap már pizsamás, elesett közemberként, kisgyerekes riadtsággal gubbasztott demokratikusan ürülékszagú kórházi ágyán. Szobatársaim közül a hatvan év körüli, napbarnított, több nyelven beszélő, elegáns cégvezető, akinek a fejéből kipottyant a teljes múltja, ezért megszökött, és beállított harminc éve elvált feleségéhez (időközben már egy, a lányainál fiatalabb nővel volt új családja) ugyanazt a babfőzeléket ette, mint az a féllábú cigánybácsi, aki mozdonyvezetőként dolgozta végig az életét, önhibáján kívül szenvedett balesetet, majd miután felesége elhagyta, gyermekei szeretetéből élt, tüdőrákot és agydaganatot cipelve csontsoványra fogyott, szíjas, indulatos kis testében. Ebben a kiállító helyiségben mindenki egyaránt Kiss Márta vendége, nála mindenkinek jut „egy pohár fény”, hogy egy képcímét idézzem. Nem spórol vele, nem sajnálja ki a világból az anyagot, sem az anyagtalanságot. Úgy osztja értékes figyelmét, mint ahogy a Zsoltárok Könyve szerint az Úr hullatja esőjét igazakra és hamisakra egyaránt. Kiss Márta olyan köztársasági elnök, aki a múltat sem hangzatos és közhelyes idézetek formájában, ürügynek használja csak, hanem szelíd uralmát kiterjeszti időn és téren túlra, katedrálisban rendezi be festőműhelyét, a régi képek alakjait felébreszti Csipkerózsika-álmukból, és holt festőnőknek szolgál fel eleven gyümölcsöt.
            Megfestett történeteinek rendezőelve sokszor a termékeny véletlen. Vajon miféle törvény rendeli egymás mellé a zárt arcú, agresszív sorban állókat? A hivatal önkénye? És kire tekintgetnek ilyen leplezetlen, közös irigységgel? Egy riadt, de elszánt kismamára, aki megpróbál soron kívül bejutni? A biztonsági őr barátnőjére, aki röpdöső, szivárványszín körmökkel, gondtalanul fecserészik a tetováló szalonról, ahol dolgozik? Egy elégedett, bajszos és nagydarab ügyfélre, aki épp most jött ki elintézett papírokkal a bűvös irodából, és kizökkenthetetlen jó kedéllyel letelepedve még elfogyasztja rántott húsos szendvicsét, mert éppen van annyi ideje a vonatindulásig? Egy szoláriumbarna, arany karkötős, zselés hajú dzsigolóra, aki mobiltelefonon megbeszélte mallorcai nyaralása részleteit, mégpedig éppen a sóvárgott ajtó mögött ülő ügyintézővel, akivel tegező viszonyban van, és aki máris jön, és helybe hozza a kész ügyiratokat legjobb haverjának? Nagy úr a véletlen, ő a lottószelvényt fürkésző, valószínűtlen citromfényben úszó nyugdíjas bácsi és néni Istensége, és ha belegondolunk, nem csupán a nyertes számokat rendeli egymás mellé, hanem sorsokat, életeket is – az idős párt is ő kötötte egybe valamikor. A véletlen dönti el, hogy ki szürcsöli kéjesen a citromlevet, és kit tölt el őszinte borzadállyal ugyanez a savanyú íz. Miért kerül ugyanannak a génállománynak egyik kombinációja véglegesen a savanyúszájúak táborába, míg a másik mindörökre kívül rekesztetik ezen a klánon? A fortélyos véletlen igazítja össze a Mulatság fülledt, társas-erotikus párocskáit a vonzás erővonalai mentén, és ugyancsak neki köszönhetik a magányosan csirkecombot (azaz egy másik, állati lény testét) vagy krémest (azaz az élet nekik nem jutott édességét) eszegetők társtalanságukat.
Éppilyen fontos, vagy még fontosabb motívum a képeken a szabadság. Gondolhatunk rá, mint szabadulásra a város börtönéből, ahogy a civilizációnak hátat fordító anya és gyermek nézi a szinte tapétaszerűen (vagy Caspar David Friedrichesen) idealizált hegyes-völgyes tájat. A padon ülve szinte földbe gyökerezett lábú, repkénnyel benőtt telefonálók szava-szelleme is szabadon kering a föld körül, láthatatlan repkényszálakon összekötve őket a távoli beszélgetőtárssal. Szabadságot keres az anyagi szűkösségéből kifelé vágyó lottózó. A virágárulás révén szerezne kis mellékest, kicsit több mozgásteret a nénike, aki mögött ott hever talán önmaga összeroskadt, járdán alvó, tartását vesztett mása, mint a tökéletes kötöttség rémképe. A flamingószínű kiskosztümös hölgy terebélyességével mintha a gravitáció foglya lenne, miközben ott bóklásznak mellette a repülni képes szárnyasok, és javában izzanak a háttérben az ő hervadt bájaival kontrasztosan viruló tulipánok. Az utcazenész némi pénzmag mellett persze szabadságot koldul, hiszen a muzsika éppúgy a tértől-időtől való függetlenségnek láthatatlan igézete, mint a térerő… A körtét, mint egérpótlékot pofozgató, kéjesen nyújtózó macska szabadságérzése emberileg szinte felfoghatatlan (megjegyzem, a macska minden állat közül talán a legönfejűbb, legfüggetlenebb lény). Ezzel talán csak a parkban sziesztázó, a társadalmi határok partvonalán kívülre lehuppant férfi versenyezhet, bár ki tudja, nem tartják-e őt fogva lehunyt szeme mögött száguldozó gondolatai. A vízen járó lány és a megrendszabályozására induló gumigatyás férfiak éppígy a „mit szabad, mit nem szabad”, „mit lehet, mit nem lehet” koordinátarendszerében manővereznek, sőt, a szabadság kérdése itt természetfeletti magasságba emelkedik. Jézus ugyanilyen szabálysértést követett volna el, s ha még a mai adóhatóság is felelősségre vonja, könnyen lehet, hogy nem ússza meg egy hal torkából előbányászott bankjegyköteggel… Szabadság és helyhez, léthez, szabályhoz kötöttség kettőssége felett ott lebeg a festészet mindennél nagyobb szabadsága, mely képes különböző korok műveit és művészeit összehozni téren-időn könnyedén átszökellve. A művész szabadsága már az is, hogy a színtelen, kesernyés, szürke városi képek vadul valószínűtlen Csontváry-koloritban úsznak. Kiss Márta minden tiltó táblának fittyet hányva a legnagyobb természetességgel jár a vízen, a népek tengerének és az idő tengerének felszínén, és laza mozdulattal felszabadítja környezetünkben a tetszhalottakat. Világában feltámadt Lázárok közlekednek fesztelenül, és legfőbb reményünk lehet, hogy ebbe a legdemokratikusabb MITIŐKbe, ebbe a világválogatottba művészet-befogadóként magunk is bekerülhetünk…