Úgy marad / Temporary

Csoszó Gabriella, Fekete Zsolt, Kudász Gábor Arion, Surányi Miklós, Szilágyi Lenke

megtekinthető: 2007. szeptember 6. – október 6.

megnyitó: szeptember 5. 19:00

a kiállítást megnyitja: Szemerey Samu

kurátor: Somogyi Hajnalka,

szervező: Lumen Fotóművészeti Alapítvány www.photolumen.hu

A kiállítás képei olyan helyszíneket örökítenek meg, amilyeneket nem szokás fotózni: mobil átjátszó antennát, rozsdás táblát, szemetes Duna partot, vidéki repteret. Csupa olyasmit, amivel egyrészt unos-untig találkozunk, másrészt – talán éppen ezért – nem érezzük a sürgető késztetést, hogy jobban szemügyre vegyük őket.

A fotótól a nagyközönség hagyományosan időben vagy térben távoli pillanatok, az ismeretlenségüknél fogva érdekes vagy éppen közelségüknél fogva kedves személyek, helyszínek megörökítését várja el – az idő kimerevítését, az állandóság illúzióját, a fontos és szép megőrzését. Ugyanakkor a fotó – főként a fotósorozat – különösen alkalmas a változás megragadására, az összehasonlításra vagy éppen a részletek feltárására. Az itt bemutatott művészek tudatosan élnek a fent leírt kettős lehetőséggel, amikor olyan helyszíneket választanak, amelyek a környezetbe beavatkozni kívánó emberi igyekezet „természetrajzát” tárják elénk. Olyan helyzeteket mutatnak be, amelyekben a természethez való viszonyunk – vonzalmunk, tiszteletünk, hanyagságunk – megnyilvánulásai, a „belakás”, a rendezés, formálás esendő kísérletei múlandóság és állandóság, beilleszkedés és diszharmónia sajátos elegyét eredményezik. A kiállítás magyar és angol címének játékos kettőssége is arra a kényelmetlen igazságra utal, hogy a dolgok gyakran „úgy maradnak”, bár senki sem szánta őket véglegesnek, legalábbis nem kellett volna; vagy éppen menthetetlenül elenyésznek, elvadulnak, értelmüket vesztik, jóllehet azt gondoltuk, tartósak és hosszú életűek lesznek. A bemutatott munkák jórészt a tájkép műfajához sorolhatók, amely eredendően az idillt, a társadalomból való kivonulást, a világot mozgató erőket, az istentől eredő szépséget hivatott megjeleníteni. A modern ember határt nem ismerő terjeszkedése is tehet arról, hogy a kortárs fotóművészek által alkotott tájképek nagy része a kritika eszközeként születik és értékelődik – a kiállításon látható helyszínek többsége is a mobilitáshoz köthető, mint például a repülőtér, az átjátszó antennák vagy a vasúti megállóhely. A művészek képekhez írt szövegei, a kitartó gyűjtés, az azonos komponálási mód vagy a következetes, éveken át tartó munka arra ébreszt rá, hogy mindez személyes ügy, az alkotó világlátásának megjelenítése. Így amellett, hogy a művészek érzékenyen, kritikusan, időnként humorral reflektálnak környezetük változásaira, még egy dolgot világossá tesznek: azt, hogy képeik nem a valóság igaz tükrei, hanem tudatosan komponált konstrukciók, amelyek legalább annyi helyet hagynak a fotóról, mint a leképezett valóságról való töprengésnek.

Szilágyi Lenke megállóhelyet jelző táblája a semmi közepén valamikor egy Látókép nevű helységet jelölt: az elrozsdált, funkcióját vesztett táblán olvasható felirat ma mintha arra ösztönözne, hogy – akár a fotográfia segítségével – tudatosabban vegyük szemügyre környezetünket. Kudász Gábor Arion fenyőfának álcázott mobil átjátszó antennái esetében a beillesztés frappánsnak gondolt megoldásaira láthatunk példát: arra, amikor a környezetünket egyébként harsány gátlástalansággal átformáló mobilkommunikációs társaságok szokatlan módon – és kétséges eredménnyel – a mimikri eszközéhez folyamodnak.

Fekete Zsolt családjának iklandi tanyája úgy tűnik el, hogy azok, akik kötődtek hozzá, már csak tanúként állhatnak a ház hűlt helyén. Ezzel szemben a Surányi Miklós által megörökített hétvégi házak, az ember természetbe való kivonulásának e menedékei, a vég nélküli barkácsolás, „szépítgetés”, vagy éppen a lassú enyészet és ottfelejtettség példái, amelyek a szabadság nomád ígérete helyett a röghöz kötött biztonság választásáról tanúskodnak.

Csoszó Gabriella fotó installációja azt mutatja meg, amikor egy hatalmas természeti elem, a Duna találkozik a nagyvárossal: azt a felemás városrendezési megoldást, amely bár megregulázza, használatba veszi a folyót, ugyanakkor ellehetetleníti az azzal való harmonikus együttélés lehetőségét. Itt egy sem természetnek, sem épített környezetnek nem nevezhető, átmenetiségében állandósulni látszó, elhanyagolt helyszínt látunk, míg az átellenben levő falon Fekete Zsolt triptichonján egy olyan helyet – egy repülőteret –, amely bár építészeti objektumnak mondható, egy-egy különös pillanatban azonban mégis az érintetlen természet látványának illúziójával kecsegtet.