Bécsi Imre – A lyukkamerás ember

Tóth EGO(n) István megnyitó beszéde

Jó estét kívánok mindenkinek. Azt hiszem a jó este garantáltnak tűnik egy ilyen remek kiállításon.

Egy kis történelmi visszatekintéssel kezdeném. De előre figyelmeztetek mindenkit, lehet hogy többet fogok magamról beszélni, mint a most kiállító Bécsi Imréről – de ekkora sansz ritkán adatik meg… főleg ha fel is kértek rá, de ígérem nem élek vissza a helyzettel.

Amikor mintegy tíz éve az instARTcsoport első kiállítására kivonult a királyi televízió akkorian legnézettebb kulturális ajánlóműsorának stábja, teljesen lenyűgözött az operatőr technikai felszerelése, az akkori idők high-tech-je. Mozirajongó lévén mindig is érdekeltek a kulisszatitkok, annyit már tudtam, hogy a moziba is bevonult a videó technika, itt aztán volt felhozatal... (Közelebbről már látszott, hogy egy kissé ütött-kopott VHS rendszer volt, de nekem így is tetszett…)

Amikor a riport felvétele után az operatőr körbejárt a galériában és vágóképeket készített, naná hogy ott lábatlankodtam, s hamar beszélgetésbe elegyedtünk. Elsősorban én kérdeztem – és főleg butaságokat - ő pedig határtalan türelemmel avatott be szakmai titkaiba. Amikor már kifogytam a kérdésekből, ő kezdett kérdezni a fotózásról, amivel bevallom nagyon meglepett. Szerénykedni kezdett, azt állította, hogy neki semmi érzéke nincs a fotográfiához, ez a kérdéseiből is kiderült. Elmondta, amit azért sejtettem, leginkább magamból kiindulva, hogy a két műfaj eléggé  messze áll egymástól, lehet ő bármilyen szuper operatőr, nem törvényszerű, hogy fotósnak is jó legyen. Ezek után mindketten kellőképpen felnéztünk akkor és ott egymásra. Ez vissza is adta az önbizalmamat, ami a technikája láttán és elbeszélése hallatán kezdett elszállni…

Sokáig ebben a tudatban voltam, bár bevallom, néha megrendültem, mivel számtalan filmélményem ennek nagymértékben ellentmondani látszott. Nehéz volt elképzelnem, hogy aki a mozgóképeivel annyira el tud bűvölni, az állóképileg ne tegye meg ugyanezt. Aztán rájöttem a titokra. A legnagyobbak mindkét műfajban nagyok.

A fotósként és filmrendezőként is ismert iráni Abbas Kiarostami egyenesen azt írta, hogy „A fotográfia a film szülőanyja”,

És valóban összefutnak a szálak, ki ne ismerné a fotósok közül Sára Sándor fotográfiáit? A filmes látás alapja is a fotós látás, erről több filmrendező is meggyőzött, hogy csak Wim Wenderst, Denis Hoppert említsem… mindketten zseniális fotográfusok. Igaz, ők nem operatőrök, de a legjobb operatőrökkel dolgoznak. Olyanokkal, akik szinte szimbiózisban léteznek velük.

Vagy David Lynch, aki fotóival koncentráltan tudja prezentálni azt a kényelmetlen és feszültségteli légkört, ami filmjeinek sajátja.

Jó öt évvel ezelőtt, amikor megismerkedtem Bécsi Imrével – tudtam, hogy operatőr - akkor láttam ennek teljes igazolását. Fotográfiáin nem lehet(ett) nem észrevenni a nagyfokú mesterségbeli tudást. És itt nem elsősorban a kompozícióra, hanem a látásmódra, a technikai kivitelezésre, a világításra és a színek mesteri alkalmazására gondolok. Első pillantásra is olyan képi világgal szembesültem, amelynek – hangsúlyozom - számomra a fotográfiában nem volt előzménye. Persze tőle megtudtam, hogy szinte gyermekként kezdett el fotográfiával foglalkozni, s csak később nyergelt át az operatőri munkára, már kenyérkereső elfoglaltságként, s ehhez igen jó iskola volt fotós előélete. S az a professzionális tudáshalmaz, ami operatőri munkája során a sajátja lett, hatott a későbbi – évekig szüneteltetett, de újra kezdett - fotós tevékenységében.

És itt jön a varázslat – nem gondolom túlzásnak – fotóinak álom és meseszerű lebegését az alkalmazott technikák és Imre hiperérzékeny vízualitásának kölcsönhatása teszi lehetővé. Három olyan technikát ötvözött munkamódszere kialakításakor - a camera obsurát, az instant nyersanyagot, valamint egy kifinomult színszűrőzési módszert - amely talán egyedülálló, de legalább is ritka ebben a kontextusban.

Ismeretségünk a fotográfia talán legkülönlegesebb, de mindenesetre egyik legforradalmibb műfajának az instant – más néven Polaroid – fotográfiának köszönhető, hisz Imrével az akkor már öt éve működő instARTcsoport egyik kiállítása kapcsán ismerkedtünk meg, ahol mindketten kiállítottunk. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy az instant fotóval foglalkozó kollégák talán a legkreatívabb fotósok, hisz a látszólag szűk lehetőségeket biztosító technika ellenére is a fotográfia szinte minden ismert technikai trükkjét reprodukálni tudják, sőt olyanokat is, amelyek előtte nem is léteztek.

Ahogy Imre is, aki az instant nyersanyag alkalmazása mellett visszanyúlt a fotográfia ősi technikai alapvetéséhez, minden kamerák őséhez a camera obscurához.

Ez az ősi eszköz, a sötétkamera egy teljesen zárt doboz, elülső falán egy kis keresztmetszetű nyílással, melyen keresztül a fény a tárgyak színes, hű (oldalhelyes) de fordított (fejre állított) képét vetítik a doboz hátsó falára. Ezt a jelenséget már Arisztotelész is ismerte, első megalkotását a 13. századi polihisztornak Roger Baconnak tulajdonítják, míg az első tüzetes és pontos leírása a dobozban lezajló optikai tüneménynek Leonardo da Vincitől származik.

Az elmélet tehát adott, és a gyakorlat? Imre barátunk, gondolt egy merészet, s megépítette első saját camera obscuráját (s azóta, többet is), precízen kiszámolva a képsík és a nyílás távolságát, a nyílás méretét – s mintegy ellenpontozva az ezzel járó precizitást, nagyfokú racionalitással mindezt egy IKEA fadobozból melynek mérete éppen megfelelt a kívánalmaknak. Ezzel létrehozott egy a képi világának megfelelő nagy látószögű kamerát, s mindehhez keresőnek egy szovjet házgyári típus lakásajtó kukucskálóját használva fel. Ezzel összeállt egy tökéletes, működő rendszer.

De mitől is? Attól, hogy Imre, a homo fabrikus, a mechanikus maximus ötvözte a nagyszerűt az egyszerűvel, s életet lehelt bele, éjszakákon át tartó számolásokkal a különféle instant nyersanyagokhoz szükséges megvilágítási idők, együtthatók, szorzók és faktorok összehangolásával… s akkor a legfontosabbról még nem is beszéltem. Mert mit ér egy színes fotó színszűrő nélkül? Már tudom, bár már korábban is sejtettem, hogy semmit.

S mindezt Imrétől tudom, akinek féltve őrzött, több száz darabból álló szűrőkészlete van, melyek közül hasonlóan precízen, szisztematikusan, szinte grammonkénti adagolással választja ki a nyersanyag karakterisztikájának megfelelő színszűrőt, ezzel persze vele jár a nem kevés műgonddal meghatározott expozíciós idő – mely a tizedtől de jellemzően inkább a többször hatvan másodpercig terjedhet – korrigálása a szűrő szorzószáma alapján…

Idáig tudtam követni (bár igazság szerint már-már jeges borzalommal), amikor a Kópia Kávézóban elmagyarázta munkamódszerét… Ekkor töredelmesen bevallottam neki, hogy én színtévesztő vagyok. Visszakérdezett, hogy – mert hiába a Polaroid – a digitális forradalom idején nélkülözhetetlen monitoromat hogy kalibráltam a nyomtatóhoz?

„Háát, sehogy” - volt az elhaló válasz.

Hirtelen nagy csend lett, én kezdtem összeomlani… Imre először azt hitte, ugratom… be kellett valljam, hogy én vagyok az a fotós, aki megnyomja a gombot, aztán valami csak kijön… Hát, ha már Polaroid. És ma már nem is foglalkozom színes fotóval…

Mindezek mellett engem még mindig leginkább a filmes és a fotós látásmód különbözősége és azonossága foglalkoztat… s talán csak hangosan gondolkodom: Hisz az operatőr is fotókat készít, csak kissé jobbak a reflexei, mint nekem az egyszerű fotósnak?, hiszen másodpercenként 24-25 kockát exponál… s fel tudja gyorsítani és le tudja lassítani az időt attól függően, hogy kevesebbet vagy többet exponál ennél…

Imre fotóin is fellelhető ez a dolog, a megállított pillanatok időtlenségében ott a mozgás, s ezzel ott az idő… s minden egyszerre értelmet nyer. A látás/ábrázolás módja közös nevezőre hoz mindent, ami kamerája (doboza) elé kerül – szinte „Bécsisíti” a világot.

Úgy gondolom az iménti háttérinfók nélkül is különleges élményt jelentenek Imre mesés, álomszerű, sejtelmes fotói, ahol az időtlenség, a csend és a nyugalom uralkodik… a hétköznapitól elemelve a látványt. Képeit nézegetve a látogató talán álmodozni kezd, míg Imre minden bizonnyal színes szűrőkről álmodik…

…Én meg elképzelem, hogy száz év múlva az égi PEN-klubban kedvenc felhőjükön ücsörögnek, és ötletelnek a Grimm fivérek (vagy talán az öreg Andersen aki kicsit morgós kedvében van – mert már harmadszor javítja az Ole Luköje 2,0-s digitális verziójának kefelenyomatát). Átintegetnek a szomszéd felhőn serénykedő operatőr barátunknak, aki éppen a saját készítésű lyuk-filmfelvevőjét teszteli a Felhők felett a Kék háttér előtt (ami egy természet adta blue-box), hogy legyen a leendő filmjük operatőre.

2013, Budapest, április 18. Tóth EGO(n) István